A mai ebédet két dolog inspirálta. Fontossági sorrendet nem szeretnék felállítani, nem is lehetne. Időrendben első a szüleim sült húsa. Bár már egy ideje önállóan főzök, az egyben sült húsokkal még nem sikerült baráti viszonyt kialakítanom. Egyszer egészen közelített, de ez elég elenyésző a 4 év távlatában. Ezért sajnos nem is próbálkozom vele. Meg nekem valahogy a hússütés férfidolog.
Múlt hétvégén szüleim előrukkoltak a lassan, sok zsírban sült sertéscombbal. Isteni volt. Szaftos, puha, mégis jól átsült. Elronthatatlannak tűnt. Zsírban, fűszerek közt, kis lángon elvolt magában. Ezt ki kellett próbálnom. Egy hétig ért bennem a gondolat. Aztán tegnap a wampon belefutottam az Enni jó lekvárokba. Kicsi, barátságos stand volt, zsúfolva lekvárokkal és csatnikkal na meg kóstolgatókkal. Tőlem szokatlan módon sikerült kikönyökölnöm némi helyet és ízlelgetés közben elbeszélgetnem a termelők egyikével. Valahogy utoljára került sor az almás hagymalekvárra. Nagyon megfogott. Lelki szemeim előtt egyből megjelent a szaftos sült hússal kézen fogva. Úgyhogy vettem is egy üveggel.
És akkor ma bátran vásároltam karajt és zsírt a mufurc hentesnél, és lélekben felkészülve, hittel felvértezve nekiálltam a megvalósításnak. A pontos instrukciókért persze kértem egy kis telefonos segítséget, de a fűszerezés rám lett bízva. Én most kicsit kevesebbet csináltam, ezért az itt leírt mennyiséget tovább kell sütni.
Hozzávalók:
1 kg sertéskaraj
½ kg sertészsír (lehet mangalica is)
egy szál rozmaring
két szál kakukkfű
6-8 gerezd fokhagyma félbe vágva
1 fej vöröshagyma
só, bors
A sütőt előmelegítettem 180 °C-ra. A zsírt 2 ek kivételével a jénaiba tettem, és betettem a sütőbe, hogy megolvadjon, amíg előkészítettem a húst.
Először megmostam és letörölgettem a húst. Aztán kis lukakat szúrtam bele és belenyomkodtam a félbe vágott fokhagymákat. Sóztam, borsoztam, bekentem zsírral (ehhez kell a 2 ek) és megszórtam a kakukkfűvel.
Egy serpenyőben, nagy lángon, minden oldalát megsütöttem, amíg ki nem fehéredett kb. ½ cm vastagon. Utána beletettem a jénaiba, mellé tettem a hagymát és a rozmaringot, és lefedve betettem a sütőbe. A lángot takarékra vettem. Másfél órát sütöttem. Akkor jó, ha megpuhult és a szúrás nyomán nem folyik belőle lé.
Összehasonlítva a fent említett egyszeri alkalommal, amikor nekifutottam a karajnak az eredmény hasonló lett. Akkor nagy lángon sütöttem egy órán keresztül. Hihetetlen, de így, lassú tűzön is megsült. Most azért egy kicsit szárazabbra sikerült, de hát ez mégsem egy bőrös karaj volt.
És ezután következett a várva várt pillanat. Felbontottam a hagymalekvárt. Igen, pont olyan volt, ahogyan elképzeltem. Baromira (már elnézést) illenek egymáshoz. Jó választás volt. Még egy valami, amiért érdemes egyben sütni a húst. A lekvár maga inkább édes, mint sós. Érezni a hagymát és a borsot (azt hiszem az csípett) és néha kiinteget egy-egy levél rozmaring. Az alma valahogy megszelídíti az egészet. Érdemes megkóstolni. És azt hiszem én is nekiállok majd kikísérletezni a saját változatomat.
Mindenképpen örömteli volt a nap. Sikerült a sült húsom és erőt adtak Enni jó lekvárék, hogy lekvárt főzni érdemes, ha van ötlet és lelkesedés.
Ez most kicsit olyan, mint az Oscar díjátadó: Köszönöm Istennek, a Szüleimnek és az Enni jó lekvárok-nak. Világbéke.
Szeretitek a sült húst?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése